Az EXIT Magazin oldalain közelmúltban megjelent Dave Gahan interjút olvashatjátok leljebb, beljebb ... Középpontban a "Hourglass" szólólemez.

Kívülállóként úgy tűnt, hogy szinte egyik pillanatról a másikra készült el ez az új album. De vajon neked is ilyen hirtelen jött?

Tulajdonképpen igen. Eleinte nem is igazán voltunk tudatában, hogy mit akarunk csinálni. Amikor az év elején összejöttünk Andrew-val és Christiannel (Andrew Phillpott gitáros és Christian Eigner dobos), csak az volt a szándékunk, hogy írjunk zenét, ugyanúgy, ahogy tettük azt az elmúlt két év folyamán. Néhány hét után aztán azon kaptuk magunkat, hogy amit csinálunk, az zeneileg és szövegileg is egységes, tehát körvonalazódni kezdett egy album.

Folytatáshoz klikk a továbbra ...

Ennek a spontaneitásnak köszönhető vajon az is, hogy az Hourglassnek sokkal jobb a visszhangja a rajongók és a kritikusok körében is, mint elődjének, a Paper Monstersnek?

Nos, én őszintén hiszem, hogy ez egy erősebb lemez lett. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Paper Monsterst elég nagy szkepticizmus övezte, mert az elkötelezett Depeche Mode-rajongók úgy érezték, hogy egyfajta szentségtörés, ami megsemmisítheti a Depeche Mode-ról alkotott "eszményképet". Részemről persze sosem volt szó erről, nekem az a lemez csak arról szólt, hogy túllépjek azon, hogy csak énekelek, és kifejezhessem magamat szövegekben és zenében. Nem is az én döntésem volt ez - ennek ki kellett jönnie belőlem. Az, hogy találtam magamnak még egy lehetőséget a zenélésre az együttesemen kívül is, segített aztán abban is, hogy visszataláljak a Depeche-hez, újra frissnek és izgatottnak érezzem magamat a banda tagjaként is. És az Hourglass fogadtatása szerintem azért is jobb, mert menet közben a Depeche Mode készített egy új lemezt, a Playing the Angelt. Szerintem ez sok rajongónak egyfajta megnyugvást jelentett. Meg aztán az Hourglass sokkal nyugodtabb is, mint a Paper Monsters. Ahogy mondtam, csak a közös zenélés öröméért készült, és ez, azt hiszem, érezhető is rajta, kevésbé kényszeredett. De a dalok is színvonalasabbak rajta, és persze talán az is jobban tetszik a Depeche Mode-rajongóknak, hogy elektronikusabb az elődjénél.

A Depeche Mode-lemezek mindig többé-kevésbé felvillanyozó vagy legalábbis energikusabb, pörgősebb dalokkal indulnak, és így volt ez a Paper Monstersszel is. Miért döntöttél úgy, hogy az Hourglass egy olyan lassú, álmodozós témával kezdődjön, amilyen a Saw Something?

Mindig is úgy tekintettem erre a dalra, mint albumnyitó nótára. Andrew és Christian hajlott afelé, hogy egy pörgősebb dallal kéne indítani, de nekem ez a szám volt az, amelyik mintegy megnyitotta a kapukat az album felé, ezzel kezdődött az a munka, aminek a végeredménye az Hourglass lett. Ha lemezről van szó, én mindig előadásban gondolkozom, számomra egy lemez, az egy folyamatos előadás, és az Hourglass egyszerűen így épül fel, ezzel kell kezdődnie.

A dalban vendégszerepel John Frusciante, a Red Hot Chili Peppers gitárosa is, akivel, ha jól tudom, már régebben is akartál dolgozni. Hogy került most a képbe?

Nagy rajongója vagyok Johnnak, elképesztő gitáros, másrészt pedig régi barátom is, még Los Angelesből. Az idei év elején már dolgoztunk együtt, pont Los Angelesben, a MusiCares alapítvány egyik jótékonysági rendezvényén, és ott megkérdeztem, hogy lenne-e kedve játszani az egyik dalomban. Elküldtem neki a Saw Somethinget, ő pedig visszaküldte a gitárszólójával együtt, teljesen készen. Hozzá sem nyúltunk, pontosan úgy hallható a lemezen, ahogy feljátszotta. Nagyon elkapta a szám hangulatát, pontosan azt csinálta vele, amit elképzeltem.

És ha visszahívna, hogy énekelj a Red Hot Chili Peppers következő lemezén, mennél?

Hát, azt hiszem, az már egy kicsit túlzás lenne... Amikor együtt zenéltünk Johnnal Los Angelesben, Anthony ott ült az első sorban, és nagyon figyelt ám. Aztán mondta is nekem, hogy "ne lopd el a gitárosomat"... (nevet).

Visszatérve a lemezhez: elég éles a kontraszt a Saw Something és a hozzá hasonló, majdhogynem álomszerű dalok meg a nyers, tempós tételek között. Mire lehet ebből következtetni: alapvetően lenyugodtál mára, de azért még vannak érzelmi kitöréseid, vagy fordítva, tehát még mindig nyugtalan vagy, csak megtanultál uralkodni magadon?

Nos, nekem mindkettő egyenrangú része a kirakónak, vagy ha úgy tetszik, az érzelmi hullámvasutazásnak, ami az életem (nevet). Egyértelmű egyébként, hogy az album készítése során sokkal jobban megismertem ezeket az "érzelmi kitöréseket". És pontosan akkor jöttek, amikor jönniük kellett. Mindaz, ami bennem kavargott, a hitetlenség meg persze a hit iránti vágyam is, beépült a szövegekbe. Ahogy alakult az album, én úgy láttam rá egyre jobban önmagamra, és újra megtanultam álmodni. Felszabadító élmény volt kiengedni magamból ezeknek az érzelmeknek egy jó részét, és hidd el, jobb is így, hogy mindez kijött belőlem.

Netán épp azt köszönheted Martinnak (Martin Gore, a Depeche Mode harmadik tagja és dalszerzője - a szerk.), hogy ez sikerült? Azért kérdezem, mert azt nyilatkoztad, hogy dalszerzőként ő volt rád a legnagyobb hatással.

Az évek során annyira szoros közelségben dolgoztunk együtt, hogy természetes, hogy a dalok szerkesztésében, hangszerelésében, a dallamok megalkotásában, a szövegírásban sokat tanultam tőle. Legfőképpen azt, hogy a legjobb szöveg az őszinte szöveg, ami arról szól, hogy mit érzel, hogy mit látsz, ha kinézel a világba. Martin nagyszerű dalszerző, megvan a képessége rá, hogy kifejezze magát a dalaiban, és ez szerintem nagyon nagy bátorságot igényel. Szóval igen, azt tanultam tőle, hogy bárhogy is legyen, ez az, amit tennem kell.

Ő mit szólt az Hourglasshez?

Elég sokat beszéltünk egymással az album készítése során, és amikor elkészültünk, küldtem is neki egy példányt azonnal az anyagból. Pár héttel később aztán felhívott, hogy elmondja: nagyon meglepődött, nagyon szereti hallgatni, és számára ez az év lemeze.

Ezek után netán még az is elképzelhető, hogy egy jövőbeli Depeche Mode-albumra Te írd a szokásos, Martin által énekelt dalok egyikét?

Érdekes lenne. És végül is miért ne? Mondjuk, ha Christiannel összehozunk egy melódiát, akkor nekem az a természetes, hogy a saját hangommal adok hozzá valamiféle hangulatot. De ennek ellenére tényleg nem látom akadályát.

Ha már a Depeche Mode-nál tartunk, nemrégiben Andy azt nyilatkozta nekünk: esélyes, hogy jövő februárban-márciusban már stúdióban is legyetek. Te is így látod ezt?

Hát igen... azt hiszem, ez az, amit Fletch szeretne, de én nem hiszem, hogy így lesz. Az tény, hogy Martin írt már dalokat. Christian, Andrew és én is nekifogunk talán karácsony után a számírásnak, és biztos vagyok benne, hogy valamikor tavasz folyamán össze is jövünk és elbeszélgetünk arról, hogy készíthetnénk egy új lemezt. De először, ahogy szoktuk, kiválogatunk a dalok közül néhányat, aztán elgondolkozunk rajta, hogy hogyan kéne megcsinálni őket. Ez pedig általában elég lassan szokott menni, úgyhogy nem nagyon tudom elképzelni, hogy már akkor stúdióba menjünk, és elkezdjük felvenni a számokat. Szóval nem hiszem, hogy lesz Depeche Mode-lemez mondjuk 2009 előtt. De abban bízom, hogy jövőre már elkezdünk beszélni róla.

Akkor legyen szó most a múltról. Már szóba került a Playing the Angel, amelyről az egyik szerzeményedet, a Suffer Wellt megcsináltátok Simlish halandzsnyelven a The Sims 2 nevű számítógépes játékhoz. Miért vállaltátok el?

Nos, megkerestek, hogy lenne-e kedvünk, mi pedig úgy gondoltuk, hogy jó móka lenne újraalkotni az egészet egy másik, képzelt nyelven. Egyszerűen tetszett az ötlet, jópofa volt. Kurttel (Kurt Uenala - a szerk.), aki egyébként az Hourglassen is programozgatott, napokig dolgoztunk rajta. Érdekes volt ez a halandzsa.

És nem fájt, hogy fel kellett áldoznod az egyik saját szövegedet?

Ó, az nem számított. Számomra egyébként sokszor fontosabb is az az érzelem, amit a dallam és az énekes hangja közvetít, mint az, ami a szövegből tükröződik. Jó példa erre a Sigur Rós, akik valamiféle izlandi halandzsanyelven énekelnek. Ott sem lehet szavakat kiérteni.

Menjünk még visszább az időben. A Devotional turné idején egy interjú során a riporter adott neked egy kést, amit állítólag diákkorodban táborokba vittél magaddal. Emlékszel még erre?

Igen, képben vagyok. Habár magamtól nem emlékeztem rá, de aztán valaki szólt, hogy fent van a Youtube-on, nézzem meg. Nem tudtam róla előre egyébként annak idején, hogy elhozta azt a kést, de azonnal felismertem, amikor odaadta nekem. Érdekes dolog amúgy, hogy honnan kerülnek elő ezek a dolgok, amiket az emberek fontosnak, jelentősnek tartanak valamiért.

Nos, látszólag Te magad is nagy jelentőséget tulajdonítasz ezeknek a dolgoknak, ugyanis abban az interjúban azonnal hívtál valakit, és megkérted, hogy tegye a kést a "különleges dolgaid dobozába". Tényleg van ilyen dobozod?

Igen, volt, de sajnos ötletem sincs, hogy most merre lehet.

Mit tartottál benne?

Hát, mindenféle emlékeket a múltamból. Kimondottan gyűjtő típus vagyok, elég sokat is matatok ilyen és efféle dobozokban, amikben régi dolgok vannak. Sajnos nem sokkal azelőtt, hogy elköltöztem Los Angelesből, kirabolták a házamat, és mindent elvittek, a saját festményeimet, emléktárgyakat, szóval tényleg mindent. Úgyhogy amikor idejöttem New Yorkba, nem volt szinte semmim.

És milyen érzés volt újrakezdeni?

Nem rossz. Tulajdonképpen klassz dolog volt megjelenni New Yorkban egyetlen bőrönddel, és magam mögött hagyni mindent, amihez korábban ragaszkodtam.

Forrás: http://www.exit.hu/